Velence maraton

Mivel Szmöre tönkre tette a Tisza-tavon a bringáját, így sajnos csak Gyurkával ketten vállaltuk be a Velence-tavi megmérettetést.

Nem volt egyszerű. Az időjárás jelentés napok óta harsogta, hogy vihar lesz, hideg és szél. Ezzel szemben 30 fokos kánikula, igaz a szelet azt eltalálták. Bár a tombolasorsolással nagyon kellett sietni, mert a vihar öt óra felé valóban lecsapott.

Az egyesület életében először sikerült időben odaérnünk, volt időnk nyugodtan összekészülni. Sajnos a bemelegítésre nem fordítottam elég időt, pedig ha tudtam volna mi vár rám…

A szokásos lassú rajttal indultunk, szokatlanul hosszan, kb 10 kilométeren át. Érdekesség ebben az volt, hogy rögtön egy 4-5 kilométer hosszú, 10 százalékos emelkedővel, majd a domb túloldalán ugyanilyen lejtővel kezdtünk. Szerintem ez volt a verseny legkeményebb része. Konkrétan megálltam, és elengedtem mindenkit a túrázókon kívül, mert nem bírtam felfelé a megindulunk-fékezünk játékot. A lejtő meg egyenesen életveszélyes volt, mert a mezőny vége nem látott semmit, és ötven körüli tempóval rászaladtunk az élbolyra. De Lovasberény után elengedtek minket.

Már előre elhatároztam, hogy ezt a versenyt edzésnek, erőfelmérésnek fogom fel, és nem csak a duma miatt J. 4 óra 30 perces időt terveztem saját zsíron, nem kívántam kihajtani magam valami őrült társasággal. Csákvárig elég erős tempót mentem a gyengén lejtő pályán, itt kezdődött az első húzós emelkedő. Sikerült elég jól megmásznom, örömmel kezdtem meg a kb 10 kilométeres lejtőt 60 km/h körüli sebességgel. Tartott ez mindaddig, míg előttem egy srác le nem csúszott a padkára és el nem tűnt a bozótosban, Mentőmotoros neki, fokozott óvatosság nekem. Szerintem az átlagosnál több bukás volt ezen a versenyen, az okát nem tudom.

Ezt a hegyet meg kellett mászni még egyszer, miközben elkövettem két hibát is. Dombnak felfelé, a seggemen is levegőt véve, elkezdtem kolbászos szendviccsel frissíteni. Kis híján megfulladtamL. Aztán elkövettem a következő hibát, sikerült keresztbe váltanom, és a bicaj ledobta a láncot. Nyakig olajos lettem, összekentem a Pockos mezt és a kormánybandázst isL.

A 90. kilométerre már kezdtem a combjaimat érezni, melyen határozottan rontott az előttem álló 10 százalékos emelkedő. Ezen már szó szerint úgy szenvedtem fel magam. A tetején magnézium és energia gél be az arcba, ez helyre tett, és szinte beszáguldottam a célba.

Összességében a célomat megvalósítottam, 4 óra 25perc 37 másodperc alatt értem be. Sikerült úgy végigmennem a nagy dombokon, hogy sehol nem toltam a bicajt. Kipróbáltam mit tudok bolyozás nélkül: az eredmény meglepett engem is. Nem voltam elfáradva annyira, mint a Tisza-tó után, a pulzusom teljesen korrekt volt, (182 volt a maximum), a verseny után is teljesen jól voltam. Némi frissítés után, akár folytatni is tudtam volna. Lehet, hogy a „profik” árnyékában jobb időt tudtam volna menni, de nem ez volt a célom. Ettől függetlenül teljesen világos, hogy a télen a heti egyszeri görgőzéstől nem lettem hegymenőJ. Viszont a Pelso kérdésére nem kaptam választ. Mikor járok jobban? Ha ész nélkül megyek az elejétől és a végén meg lesz valahogy, vagy pedig egy viszonylag „lassú” 30 km/h körüli tempóval akár egyedül is bevállalom a 200 kilométert. Hisz a Pelso ugyan hosszabb, de fele ennyi a szint. Majd meglátjuk, azt hiszem ez ott reggel fog eldőlni, attól függően, hogy ébredek.